"Én katolikus vagyok, de..." (Andorka Eszter)

Ökumené, evangélikus identitástudat és misszió összefüggései a MEVISZ-Bárka példáján

A MEVISZ Bárka alkalmain — táborokban, táborvezetők egymás közti megbeszélésein 1995-ben egyre többször vetődött fel a Bárka evangélikus identitásának, az egyházban való jelenlétének kérdésköre. Összefügg ez valószínűleg a szervezet folyamatos, csendes növekedésével, azzal, hogy nagyobbak lettünk mintsem, hogy személyesen ismerhetnénk egymást, egymás belső meggyőződését, így egyre többen éreztük szükségét önmagunk pontosabb meghatározásának. Amikor pedig '95 őszén témákat gyűjtöttünk össze, amelyeket a bibliaórán közösen elővehetnénk, négyen kérték egymástól függetlenül, hogy beszéljünk arról, mit jelent keresztyénnek és evangélikusnak lenni, mi az evangélikusok helye a vallási palettán, és hogyan látják, látjuk viszonyunkat más felekezetekhez, sőt más vallásokhoz. Én, aki a Bárkában jó pár éve vagyok jelen, és idén ennek a munkaágnak referenseként is tevékenykedem, szintén éreztem a téma időszerűségét, s mint alapvetően teológiailag gondolkodó ember, megpróbáltam alaposabban átgondolni a kérdéskört. Arra jutottam, hogy a problémák, amelyek a Bárka példáján szemlélhetők, átfogóbbak, jelentkeznek más egyházi körökben is, érdemes hát tapasztalatainkat szélesebb körnek felkínálni átgondolásra. Így született hát gondolataimból. vizsgálódásaimból, illetve a bárkások közös gondolataiból, a Bárka önvizsgálatából előbb egy gyakorlati szemináriumi dolgozat, majd ez a cikk.

Egyházunkban az elmúlt időszakban sok vita folyt az egyháztagság fogalmáról. Mindezek a viták azonban inkább egy pusztuló, sőt kipusztulófélben levő egyház képéből indultak ki, mint egy eleven, horribile dictu növekedő, misszionáló egyházéból. A kérdés sokkal inkább az volt, mennyire lehet úgy eltávolodni az egyháztól, hogy még tagjai maradjunk, mint az, hogy az egyházi, gyülekezeti integráció folyamatának mely pontján válik valaki egyháztaggá. Mik a belső ismérvei annak, hogy valaki evangélikussá lett? Milyen külső jelei legyenek ennek a változásnak?

Misszióról is sokat beszélünk, de: mi a célja a missziónknak? Hogyan viszonyul egymáshoz az a cél, hogy “Jézus Krisztus örömhírét meghirdessük, felebarátainknak felkínáljuk” ahhoz, hogy új egyháztagokat toborozzunk? A kérdés a mi helyzetünkben, akik a magyar társadalomban kicsiny kisebbségi egyház vagyunk, különösen is éles. Szabad-e “vödörből halászni”? És ki az, aki már egy vödörben benne levőnek tekintendő? Itt ismét az egyháztagság problémája kerül terítékre — más egyházak vonatkozásában. Ökumenikusan gondolkodni akkor nehéz, ha van számottevő tényleges felekezetváltás. (Itt jegyezném meg: az erőteljes missziós tevékenységet folytató kisegyházakkal szemben semmiféle ökumenikus érzület nincs bennünk.)

Ezen írásom, illetve az alapjául szolgáló szemináriumi dolgozat célja — természetesen — nem lehetett, hogy ezeket a kérdéseket megválaszolja. Amit magam elé tűztem, az annak a — nyilvánvalóan tapasztalataimból adódó, de eddig alátámasztatlan — gyanúmnak igazolása volt, hogy ezek a problémák nem csak teológiai játszadozások, hanem emberek súlyos személyes problémáinak is okozói; illetve írásom második részében azoknak a stratégiáknak a feltérképezése, amelyek segítségével egy adott közösség ezeket a problémákat valamelyest oldani képes.

Indító kérdésemnek mondhatjuk az evangélikus identitástudat ismérveit, különös tekintettel a fentebb vázoltakra. (Véleményem szerint ugyanis az egyháztagság kérdésénél az identitástudatból kell legalábbis kiindulni.)

Előzetes feltételezéseim szerint ezek lehetnek:

– biztonságérzet az evangélikus egyházban, ennek részeként:
– ismeretek az evangélikus egyházról és tanításáról, otthonosság a liturgikus életben
– érzelmi kötődés az evangélikus egyházhoz
– felelősségérzet az evangélikus egyház iránt, kritika készsége
– belső egyetértés az evangélikus tanításokkal

Hogy elképzeléseimet a mások realitásával ütköztethessem, kérdőívet szerkesztettem, amelyet a MEVISZ Bárka egy bibliaóráján az akkor jelenlevő 19 fővel töltettem ki. Munkám ereje és gyengesége egyaránt az, hogy a megkérdezetteket jól ismerem, előtörténetükről, jelenlegi bárkamunkájukról többet tudok, mint amit 3–4 sorban leírtak, és ez erősen befolyásol. Azt is többé–kevésbé sejtem, miért volt valaki dacos, elutasító a válaszadáskor. (Mindezek ellenére a válaszok sok meglepetést is tartalmaztak számomra.) Az elemzés során különösen ügyelni próbálok majd arra, hogy amennyiben a kérdőívektől független információ befolyásol a véleményalkotásban, ezt jelezzem.

Egyértelmű, hogy a 19 fős minta sokszor kevés tudományos következtetések levonásához. Remélem azonban, hogy az itt felállított téziseimet a továbbiakban nagyobb mintán ellenőrizhetem.

A kérdőív egészét itt ismertetni, összes tanulságát áttekinteni túl sok lenne, mégis a szerkezetéről, a feltett kérdések irányáról néhány sorban:

1–2. kérdés: jelenlegi egyházi identitástudat

3. kérdés: előtörténet

4–6. kérdés: Bárka: jelenlét intenzitása, kötődés ereje, felelősségérzet a Bárka iránt

7–11. kérdés: Evangélikus Egyház: jelenlét intenzitása, kötődés ereje, ismeretek az egyházzal és tanításával kapcsolatban saját értékelés szerint, otthonosság- és biztonságérzet evangélikus alkalmakon

12–16. kérdés: Az egyháztagság és a szentségekkel élés összefüggése — tudatos vagy tudattalan?

17–20. kérdés: Itt a kérdezettek vallási felfogásának evangélikus vagy nem evangélikus voltát firtattam az alábbi kérdéseken keresztül:

17. Szerinted mi a kereszténység lényege?

18. Miben más az evangélikus vallás, mint a többiek?

19. Kicsoda Jézus, és miért fontos?

20. Hogyan lesz valaki hívővé? Mitől függ az, hogy ki hívő, ki nem?

Történeti áttekintés

A MEVISZ (Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség) 1988. december 17-én alakult meg. A megalakulásakor már bejelentkezett néhány szakcsoportja is, az egyik, a szociális kérdések, segítőmunka iránt érdeklődő csoport ekkor “Deviáns szakcsoport” néven. Az első akció — mindjárt 24-én — a MEVISZ első valódi tevékenysége is volt.

A szakcsoport első évében hajléktalanokkal, narkósokkal próbált foglalkozni. Ehhez a munkához jött létre háttérintézményként, saját lelki egyensúlyunk fenntartására a későbbi Bárka-bibliaóra, ami akkoriban hetente egyszer hétköznap este tartatott.

1989 nyarán egy zseniális sugallatra megszerveződött az első mozgássérült-tábor. Sikere óriási volt, az akkori kb. 30 résztvevő máig sem tud hozzáfoghatóról. Ezzel az akkor “Szociális szakcsoport”-ként ismert közösség nagy esélyt kapott saját kátyújából kilábalni. A narkós- és hajléktalanmunka ugyanis egyértelműen szakfeladat, nem 20 év körüli önkéntesek terepe. A mozgássérült-táboroztatás azonban olyan munka, amit éppen lelkes amatőrök tudnak legjobban csinálni. Ők azok, akikben megvan a kellő nyitottság egyenrangú barátságok létesítésére mozgássérültekkel, akiknek újdonság és öröm a segítőszerep. A másik oldalról óriási igény van ilyen segítségre. A mozgássérültek legfőbb problémája a társadalmi elszigeteltség. Egy — akár családban, akár intézetben élő — mozgássérült több új ismeretséget köt a tábor tíz napja alatt, mint egész évben. Mindezek hozzájárulnak ahhoz, hogy a mozgássérült-táborok évről évre szaporodtak, és nagy népszerűségnek örvendenek.

1989 őszén indult el egy kapcsolat a Veszprémi Evangélikus Gyülekezet és a Balatonalmádi Gyermekotthon között. A mozgássérült-tábor mintájára 1990 nyarán rendezett először tábort a MEVISZ ezeknek a gyerekeknek. A tábor egy jámbor mozgássérült-tábortól igencsak eltérőre sikerült. Akkor 6–16 éves, lelkileg súlyosan sérült gyerekek voltak ezek, nagyobbrészt cigányok. Két legjellegzetesebb jellemvonásuk a rettenetes kapcsolati éhség és a kapcsolattól, közelségtől való roppant félelem volt. Az intézet és a MEVISZ, majd az intézet felbomlásával a gyerekek és a MEVISZ kapcsolata fennmaradt, a táborok folynak. 1994 nyarán kezdett hasonló munkába egy újabb lelkes társaság. Egy, szintén Veszprém megyei intézet gyerekeit táboroztatja, 5–9 éveseket.

1990 nyarán, szintén a mozgássérült-munka mintájára elindult a vakmunka vak és gyengénlátó fiatalok táboroztatásával, patronálásával;

1994 nyarán pedig az értelmi-fogyatékos munka, könnyű és középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekekkel.

1994-ben a fasori gimnázium egy lelkes köre, akik egy öregotthonba jártak látogatni, Bárka-ágazattá minősítette át magát.

1990 óta egyre aktívabb és önállóbb a pécsi csoport, hasonló helyi csomópontot képez Bonyhád, 1996-ban szervezte első táborát a győri csoport.

A szakcsoport neve az évek során Bárkára változott, hogy azonosulásunkat a L'Arche mozgalom gondolkodásmódjával így is kifejezzük. A hajdani segítőknek szánt bibliaórára először csak egy–két mozgássérültet hívtunk meg, majd egyre többen jelezték, hogy jönni szeretnének. Az alkalom mára kifejezetten a mozgássérültekért létezik, az ő igényeikhez igazodik — így pl. kéthetente vasárnap délutánonként tartatik.

Helyzetkép

Ma tehát öt munkaág működik, éves összesítésben mintegy 350 ember vesz részt a munkában kisebb–nagyobb intenzitással. A segítettek száma szintén kb. 400. Viszonylag kicsi az elvándorlás, hiszen a Bárka nyolcéves története alatt összesen 650–700 tábori résztvevőnk volt. Új munkatársak és segítettek egyaránt elsősorban személyes ismeretségeken keresztül érkeznek. A Bárka magja viszont folyamatosan változik, mert a kulcsfeladatok ellátását csak egy bizonyos életszakaszban — független egyetemistaként — képes ellátni az ember. A munkatársakról és segítettekről szólva, fontos megemlíteni az átfedéseket is: állami gondozott fiaink közül tízen mozzgássérült-tábori segítők, van mozgássérült, aki a vaktábor kulcsembere.

1995-ben 7 mozgássérült-, 2 állami gondozott-, 1 vak, 1 értelmi fogyatékos, és 1 családos táborunk volt — utóbbi a családossá lett munkatársak feltöltődő tábora. Évközi szervezett programjaink száma 30-ra tehető. Bár egy tábor jellege erősen függ a táborvezetőtől, elmondható, hogy a klasszikus egyházi tábori alkalmak — áhítat, istentisztelet, csoportbeszélgetés — mindegyikükben megjelentek valamilyen sűrűségben. Az, hogy vasárnap a falu evangélikus templomába megyünk el együtt, sohasem volt kérdés. A katolikusok viszont néha ezen fölül misére is elmennek, de van olyan mozgássérült, aki a táborban azt a lehetőséget is kihasználta, hogy itt, ha kell, lelkes emberek naponta eltolják misére.

A hivatalos felekezetváltás gondolata tudtommal két emberben merült eddig föl, mindkettőjüket lebeszélte az, akihez fordult. A vallási sokféleség kérdésköre ismereteim szerint idén került először terítékre bibliaórán.

Teológiai besorolásban nyugodtan mondhatjuk a Bárkát gyülekezetnek, mégpedig éppen a fent vázolt, folyamatosan változásra, megújulásra kényszerülő mag miatt megújuló gyülekezetnek. A Bárka önképe ezen túlmenően egy olyan gyülekezet képe, amely:

– képes egyháztól, hittől eltávolodottakat keresztény közösségbe integrálni;

– olyanoknak, akiknek saját – evangélikus vagy más – keresztény környezetükben nem minden igényüket elégítik ki, afféle kiegészítésképpen tud szolgálni.

Ez a hagyományos gyülekezetdefinícióba nehezen fér bele. Vizsgálnunk kell majd, miképpen funkcionál mégis a Bárka, mennyiben alkalmas ez az önértelmezése a felekezetiség — misszió — ökumenicitás már vázolt feszültségterületeinek kezelésére.

Az önmeghatározásra és előtörténetre vonatkozó kérdések alapján a Bárka alapszerkezete a következőképpen rajzolódik ki:

(Az első két csoport meglehetősen közel áll egymáshoz, mégis helyenként sokat hoz a megkülönböztetésük.)

Ebből a képletből két vonást tartok kiemelendőnek:

1. Többségben vannak a nem evangélikus hátterűek.

2. Senki sincs, aki magát evangélikus ősök hiányában egyszerűen evangélikusnak tudná, merné mondani.

Vizsgáljuk most meg eredeti feltevéseimet az identitástudat összetevőiről és kialakulásáról!

Biztonságérzet és identitástudat

Ismeretek tekintetében a feltételezéseknek megfelelő eredményt kaptam: minél nagyobb az egyházzal és tanításával kapcsolatos ismeretanyagot érez valaki a háta mögött, annál “evangélikusabb”, annál egyértelműbben vallja magát egyházunkhoz tartozónak.

Az istentiszteleti otthonosságra irányuló kérdésre adott válaszok érdekes eredményt hoztak: A tagadók egyértelműen rosszul érzik magukat az istentiszteleteken, indoklásuk el-nem-fogadottság-érzés. (Megjegyzendő: hármójuk közül legalább ketten cigányok, a harmadikról nem tudom biztosan. A két roma megkérdezett szerint mint cigányt, kinézik a templomból — megfontolandó, még azzal együtt is, hogy az észrevétel objektivitásával szemben fenntartásaim vannak.) Egy katolikus rosszul érzi magát, nem érti mi történik, nem tud igazán részt venni. Három ambivalens, kritikus hang nemcsak, hogy evangélikusoké, de teológusoké — és ez átvisz minket a kritikus felelősség és identitástudat összefüggéséhez.

Érzelmi kötődésre a 7. kérdés irányult, amely nyitott kérdés volt, tehát a kérdezettek maguk fogalmazták meg, mit jelent nekik az Evangélikus Egyház. A válaszokat csoportosítottam:

Az evangélikus egyház számomra

az Istennel való találkozás helye – 1. csoport
közösség – 2. csoport
feladat – 3. csoport
otthon – 4. csoport
legalább két fenti aspektus együtt – 5. csoport
semmit sem jelent – 6. csoport
nincs válasz – 7. csoport

Ha az 5. csoportot felbontjuk, a következő eredményre jutunk:

Tehát az evangélikusok egyházi kötődése lényegesen átgondoltabb, többrétű, míg a többiek számára leginkább közösségként vonzó a Bárka, és ez határozza meg az egyházhoz való viszonyukat is. Azonban az evangélikusok számára is meghatározó ez a szempont, tehát nyilván ezt az egyházképet is sugallják a közelükbe kerülő nemevangélikusoknak.

Felelősségérzet, kritikai készség

Ezek területén a kérdőív eredményei szerint az evangélikusok kiáltó előnyben vannak, mindig biztosak lehetnek benne, hogy szükség van rájuk. A tagadókat viszont láthatóan a feladatuk erősíti egyedül, hogy idetartoznak.

Belső egyetértés az evangélikus tanításokkal

Felállítottam egy pontozási rendszert a négy válasz közös értékelésére is. (Természetesen itt még százszor hangsúlyosabban, mint másutt, megjelennek az én élményeim az evangélikus egyház dogmatikai súlypontjairól.)

hittel kapcsolatos válasz 1 pont
életformával kapcsolatos 1 pont
a kettő együtt 2 pont
egyik sem 0 pont.

dogmatikai jellegű válasz 1 pont
gondolkodásmódra, istenkapcsolat közvetlenségére vonatkozó 1 pont
a kettő együtt 2 pont
együtt sem 0 pont

valóságos Isten-volt kifejeződésért, illetve Jézus “kultikus fontosságáért”(pl. imádkozni lehet hozzá stb.) 1 pont
valóságos ember-volt kifejeződésért, Jézus embertársként megmutatkozó fontosságának jelzéséért 1 pont
szótériológiai aspektus jelzéséért 1 pont
önmagára vonatkoztatásért, személyes viszonyra való utalásért 1 pont.

Összesen tehát 0–4 pont.

ha megjelenik a titok, kegyelem aspektusa 1 pont
ha megjelenik a személyes keresés, odafordulás, hit aspektusa 1 pont
a kettő együtt 2 pont
egyik sem 0 pont.

A négy kérdésre tehát 0–10 pontot lehetett kapni.

Ahol bizonytalanság, válaszhiány volt, ott megfelelő számú “n”-pontot adtam.

Mindezek alapján a következőképpen néz ki az identitástudat és hitbeli–tanításbeli egyetértés összevetése:

Az eredmény nagyjából megfelel elképzeléseimnek. Ami valóban meglepő, az a katolikusok “vonalasan evangélikus” volta. Ha kérdésenként külön vizsgálódunk, azt látjuk, hogy a 19. kérdésre a klasszikus athanáziuszi álláspont az evangélikusoknál alig jelenik meg, míg a katolikusok következetesen — és meglehetősen reflektálatlanul, kátéstílusban — beírják, innen ered tehát átlagosan 1,75 pontjuk.

Az is kiderül ebből az összevetésből, hogy a tagadók az általuk tagadott tantételeket ezen a ponton mint közömbös-ellenséges ismeretanyagot, de visszaadják. Kiemelném itt egyikük válaszát: “Isten Fia. Názáreti s…fej. Világ megváltója. Messiás. Értünk áldozta fel az életét. Elvitte a bűneinket. Lenne egy–két mondanivalóm neki, mindenféle dolgai miatt.”

Nyilvánvalóvá vált viszont egy olyan szempont, amely nem szerepelt előzetes elképzeléseimben: a származásé és neveltetésé. A 20. kérdésre összesen 4 fő — csupa ősevangélikus — nem említi a környezet szerepét, míg hárman csak ezt látják fontosnak — és ezek közül kettő a tagadók közül való. Azaz: akiknek az evangélikus családi környezet nagy valószínűséggel hozzájárult vallási–felekezeti identitásuk kialakulásához, azok nem is feltétlenül észlelik, hogy van ilyen, míg akiknél ez csak hiányként jelentkezett, azok hajlamosak döntő, pótolhatatlan momentumnak látni.

Mint mondtuk, a Bárka önképe egy olyan gyülekezet képe, amely

– képes egyháztól, hittől eltávolodottakat keresztény közösségbe integrálni
– olyanoknak, aki saját keresztény környezetükben nem minden igényüket elégítik ki, afféle kiegészítésképpen tud szolgálni.

Vizsgálatunk eddigi eredményei ezt az elképzelést részben igazolni látszanak. Vannak, akik már kialakult, érett egyházi kötődéssel rendelkeztek, mikor a Bárkába érkeztek, és a Bárka számukra kiegészítést jelent. Vannak olyanok is, akik “pogányból” lettek bárkássá, nagymértékben integrálódtak is az evangélikus egyházba, ismerik, otthonosan érzik magukat benne, felelősséget hordoznak érte, gondolkodásmódjukban evangélikusok. Mégis: ez utóbbiakban bizonyos feszültség is érezhető, mivel integrációjuk “láthatatlanul” megy végbe, minden hivatalos határátkőátlépés nélkül. Meglátásom szerint ilyen feszültség a kérdőívekből leginkább a szentségekkel kapcsolatosan mutatható ki (ami természetesen nem azt jelenti, hogy csak ott létezne).

Két fő kivételével mindenki meg van keresztelve. Mindketten — egyébként mindketten a tagadók csoportjából valók — gondoltak már rá, hogy megkeresztelkedjenek. Az úrvacsorát illetően a következő furcsa képlet állt elő: a magukat probléma nélkül katolikusnak vallók úrvacsoráznak, míg azok, akiknek bizonytalanul, de evangélikus identitásuk van alakulóban, nem, mert úgymond “nem szabad, katolikusnak kereszteltek”. Ezt én úgy értelmezem — és ez dolgozatom egyik fő mondanivalója — hogy van a Bárkának egy olyan rétege, akiknek kezdettől nincs igazi tudomásuk a felekezeti határok létéről, és ezért tudnak konfliktusmentesen nem a felekezetük szerinti közösségben létezni. A másik csoport — és itt most bátran ideszámolhatjuk a 3 tagadót is, hiszen ők kereszteletlen, illetve konfirmálatlan voltuk miatt nem úrvacsoráznak — tud felekezeti határokról, érzi, hogy ő egy ilyet átlépett, vagy átlépni készül, de nem kap segítséget abban, hogy ezt a lépést megfogalmazza, tudatosabbá tegye.

Találtunk tehát két gócpontot, ahol a Bárka evangélikus identitásképzése problematikus. Az egyik a környezet, család roppant jelentősége — úgy tűnik, nem is lehet soha 100%-os evangélikussá válni nemevangélikus háttérrel. A másik a korábbi, nemevangélikus felekezeti hovatartozás tudata. Úgy látom, a Bárka önértelmezése okozza a gondot. Vagy azt mondjuk ugyanis, hogy mi egy egyház rendes gyülekezete vagyunk, következésképpen a Bárkához tartozás automatikus velejárója az evangélikus egyházhoz való tartozás — amivel megkönnyíthetnénk azoknak a helyzetét, akik nálunk keresnek vallási identitást — vagy arra az álláspontra helyezkedünk, hogy mi egy evangélikus környezetben szerveződő ökumenikus klub vagyunk, amely néhány, minden keresztény, sőt minden ember számára vállalható cél érdekében munkálkodik — amivel az elkötelezetten másvallású bárkások számára kínálnánk megoldást.

Vizsgáljuk meg a problematikus identitású Bárka-tagok stratégiáját a jelenlegi helyzetben! Nézetem szerint ezek — tehát akik nem evangélikus hátterűek, hanem más felekezetű, illetve a kereszténységet elutasító családban nőttek fel, a Bárkán keresztül közel kerültek az Evangélikus Egyházhoz, de tudnak felekezeti határokról, ezért magukat vagy “félig–meddig evangélikus”-nak vallják, vagy az Evangélikus Egyházat mint elérhetetlent dacosan elutasítják — az a lehetséges felfogás maradt, hogy a — meglévő, ismert — felekezetközi határok valójában nem is fontosak, a tanítás és egyházszervezet elhanyagolható kérdés az életformához és a keresztényi cselekedetekhez képest. Ebben a gondolkodásmódban bizonyos mértékig támogatják őket a bárka-evangélikusok, akik az egyházhoz felnőttként elsősorban a Bárkán keresztül kapcsolódnak, tehát az ő élményeik is hasonlóak.

A feltételezés igazolására nézzük meg a 17., 18., 19. kérdésre adott válaszokat! A 18. (az “evangélikus vallás” jellegzetessége a “többihez”, többi valláshoz és felekezethez képest) kérdésre adott válaszokat a következőképpen csoportosítottam:

1. Tanításbeli különbséget emel ki. (Itt két válaszoló negatívan, gúnyosan beszélt “mindenféle dogmatikai dolgokról”, ezeket külön megjelöltem.)

2. Attitűdben, gondolkodási formában látja az eltérést.

3. Közösségként más számára az evangélikus egyház.

4. Szerinte nincs különbség.

5. Nem tudja, nincs válasz.

Tehát feltételezésünknek megfelelően az ősevangélikusok az egyházak közti különbségeket is elsősorban dogmatikai különbségeknek látják, míg a többiek inkább a közösség és attitűd fontosságát érzik — kivéve a “másvallásúakat” ;, akiknél a “Nem tudom” a jellemző válasz.

A 17. kérdésnél a következő felosztást alkalmaztam:

1. csak hitvallásbeli dolgokat említők,

2. hitvallás és életforma egyforma hangsúllyal szerepel,

3. cselekedetek hangsúlyosabbak,

4. csak cselekedeteket említ.

A felekezeti identitás és a cselekedetek hangsúlyozásának összefüggése:

A Bárka fontosságának összefüggése a cselekedetek jelentőségének hangsúlyozásával:

Látható tehát hogy azok, akiknek a Bárka különösen fontos, hiszen nincs más egyházi kapcsolódási pontjuk, azok hangsúlyozzák leginkább a cselekedeteket. Mint a 16. és 18. kérdésre adott válaszok összevetéséből kiderül, jézusképüket is ez határozza meg.

Tézisünk tehát igazoltnak mondható. A “hitpártiak” ismét a felekezeti határok iránt közömbösek és a felekezeti határokat dogmatikai különbségnek látók, akik, mint ezt feljebb már kimutattuk, az ősevangélikusok és a másvallásúak. Az evangélikusság másságát attitűd, életforma, közösség területeken látók viszont a kereszténység egészét is etikai oldalról közelítik.

Teológiai továbbgondolási lehetőségek

Vizsgálatunk egyértelműen megmutatta, hogy a dolgozat indításában vázolt problématerületek valóságosak és égetőek. Fény derült egy stratégia meglétére, amely azonban újabb súlyos teológiai problémákhoz visz. Ezekből szeretnék néhányat megfogalmazni:

Hogyan viszonyul a hit általi megigazulás gondolata a fent vázolt bárkás stratégiához? Hogyan értelmezhető teológiailag az általunk “attitűd”-nek, “gondolkodási formá”-nak keresztelt kategória, amelyen keresztül olyan sokan vélték megragadhatni a speciálisan evangélikust?

Mi az elsődleges, a felekezeti, vagy a gyülekezeti identitás? Tehát: melyik következik a másikból? Hogy viszonyul mindezekhez a keresztény mivolt?

Ezek azok a kérdések, amiken remélem, minden bárkás és minden evangélikus hasznára továbbléphetünk.

Epilógus: Továbblépési, változtatási próbálkozások a Bárkában

Dolgozatomat a Bárka munkatársainak egy megbeszélésén ismertettem. Meglátásaimat mások személyes tapasztalatai is alátámasztani látszottak. A kör, amely a legaktívabb bárkásokból, részben táborvezetőkből állt, abban egyezett meg, hogy

– 1996-ban minden Bárka táborban sort kerítünk egy közös beszélgetésre arról, mit jelent evangélikusnak lenni.

– A beszélgetésekről egymásnak beszámolunk, a kérdést napirenden tartjuk.

– A kérdőíves vizsgálatot a későbbiekben, szélesebb körben megismételjük.

– Részben a beszélgetések előkészítésére, részben magunk számára írunk egy rövid hitvallást, amelyet Bárka-körökben közreadunk.

Szeretném ezt a cikket ennek a hitvallásnak egy első változatával zárni:

Jegyzetek:

[1] A cím a felmérés kérdésére (“Milyen vallású vagy?”) adott egyik válasz.