|
1997. karácsony
Jeles napok
avagy a karácsonyi ünnepkör
Mit keres néprajzi írás egy evangélikus lapban ?! Egyrészt az érdeklődésedet, másrészt nem áll távol egymástól a keresz-tény
élet a népi kultúrától. S bár igaz, hogy szokásaink szerves egységben fejlődtek azzal a kereszténységgel, amelyet a reformáció
óta már katolikus vallásnak neveznek, tévedés azt hinni, hogy a puritán evangélikus polgárok kivetettek minden “cifra”
hagyományt életükből. Sok szokás evangélikus falvakban is tovább él. Egy Szabolcs megyei eredetmonda szól kedvesen az
ünnepek, vallások szerinti megoszlásáról:
“Elment három pap vándorolni, ünnepet keresni. Református, római, görög. A református ment
csizmába, a római ment cipőbe, a görög ment bocskorba. Elértek egy nagy vizet, le kellett nekik
huzakodni. A református átment, nem kellett neki huzakodni. A római a cipőjét lehúzta, úgy ment
általl, a görög pedig a bocskort fűzte. Túl a vizen a római hamar fölhúzta a cipőjét, ment a református
után, igyekezett. A görög meg fűzte a bocskorját, hátramaradott. A református ért oda legelébb, a
színit az ünnepeknek kiválogatta. A római is összeszedte a javát, a görög pedig fölmarkolta az egészet,
ami maradt, apró-cseprő. Ezért van a görögöknek sok ünnepe. Azt mondta a görög: Én viszem
mindet, nem hagyok egy cseppet se!”
Hagyományaink és szokásaink egy része abban a régmúltban gyökerezik, ahol az egyházi liturgia és a pogány ünneplő
szokások szerves egységet alkotnak. Minden primitív közösségben a vallásnak az élet rendezésében komoly szerepe van. Az
ünnepekhez kötődő szabályok betartása nem csupán ünneplést, a szürke hétköznapokból való kilépést jelentett, hanem
komoly életszabályozó rendszert, s gyakran az égiekkel való kommunikálás egy formáját. Mint majd látjuk ezeken a napokon
sok metafizikus elemen próbáltak úrrá lenni jóslás, mágikus varázslás ... stb. útján, amelyet olyan szigorú formali-tás jellemzett,
hogy annak elvétése boldogtalanságot, szeren-csétlenséget stb. hozhatott a házra. Az egyház a már említett erős befolyása
miatt az ünnepek fölött is “uralkodni akart”, így bizonyos szokásokat megszentelt, vagyis egyházi ünneppé emelt, - hogy ezzel
is magához édesgesse a híveket -, bizo-nyosakat pedig eltűrt; a folyamat azonban fordítva is működött: bizonyos egyházi
szokásokat idővel az egyház kivetett, de megmaradt a nép hagyományaiban.
Mit jelentett, s jelent ma is az ünnep? A főcím szavaival élve az ünnep volt a szent, a hétköznapok pedig a profán. A szent
kezdetekben olyan tárgyakat, helyeket jelölt, amelyeket féltve óvtak az evilági “hatásoktól”. Ilyen értelemben az ünnepnapok
is szentek (és ez most független a “szent” főnév katolikus használatától), amelyeket a profántól, azaz a hétköznapitól, a
közönségestől kellett védeni. Miben nyilvánult meg mindez? Az ünnepi öltözetben, az adott napon a munka elhagyásában,
ünnepi ételek fogyasztásában …stb.
A következőkben fölsorolom a téli ünnepkör jeles napjait:
András napja (november 30.), Borbála a hajadon lányok, a bányászok és tüzérek védőszentje. Ünnepnapja december 4-e.
Miklós (december 6.), Luca napja (december 13.), Tamás napja (december 21.), Karácsony, István napja (december
26.), Aprószentek napja (december 28.), Szilveszter (december 31.), Kiskarácsony (január 1.), Vízke-reszt (január 6.).
December 28-a János napja, még ma is sok helyütt a borszentelés ünnepe. Részletesebben a hely szűke, vagy inkább a téma
bősége miatt csak néhányról írok.
Miklós (december 6.): A kisázsiai Myrában élő Szent Miklós püspök a keleti egyház legtiszteltebb szentjei közé tartozik. A
görög katolikusoknál emléknapja még ma is kötelező ünnep, míg a római egyház a 16.sz. végén eltörölte annak kötelező
jellegét. Miklós püspök jótéteményeiről vált nevezetessé, s ő lett a halászok, révészek, vízimolnárok ill. a folyók mellé települt
magyarországi bencés apátságok védőszentje. Ma két arcú Mikulás él a hagyományokban ill. a kétféle elem legtöbb helyen
összeolvadt: egyik a szent püspök legendájával összefüggő, éjjel titokban ajándékot osztogató jóságos öregember; a másik a
számonkérő, felelősségre vonó, bírói szerepet magára öltő alak. Dunántúlon a közelmúltig élt a szokás, hogy Miklós napján a
legények, sőt nős férfiak is bekormozott arccal, kifordított bundában láncot csörgetve ijesztgették a gyerekeket és nagyobb
lányokat.
Csákányban a Miklós-járásban már két alakoskodó vett részt. Az egyik Szent Miklósnak, a másik ördögnek (vagyis
krampusznak) öltözött. Miklós hosszú bundát viselt, kenderszakállat ragasztott, derekát lánccal kötötte körbe, botot vitt a
kezében; az ördög rossz ruhába öltözött, néha szalmából púpot is készítettek a hátára. Az ördög vesszőkorbáccsal fenyegette
a gyerekeket, nagyobb lányokra rá is vert.
A Miklós-napi bírói szerepnek egy másik megnyilvánulása (amely valószínűleg a középkori diákhagyományból ered), amikor
a püspököt megszemélyesítő figura kíséretével együtt felkereste a házakat, a gyerekeket vizsgáztatta, megimádkoztatta majd
büntette és jutalmazta. A lányoknak, menyecs-kéknek sorban kellett meggyónniuk, hogy ki a szeretőjük, aludtak-e vele...stb.
Gimesben még a hetvenes években is élt a szokás, s a Mikulást alakító legény a következő versikét mondogatta:
Jani, Mari, Piroska
Tudjátok-e mi van ma ?
Hoz az öreg minden jót
Piros almát sok diót.
Hát még mit, hát még mit ?
Frissen vágott suhogót.
Az ajándékozó piros Mikulás falvainkban kb. 50 éve terjedt el hazánkban. Bükön például, ahol néhány évtizede még “láncos
Mikulás” járt házról-házra, ma már “ajándékozó-piros” Mikulás kopogtat be az ajtókon.
Bukovinában a népi megfigyelések szerint ilyenkor kezdődött az “igazi tél”, vagyis a hóesés, ezért úgy tartották, hogy “Miklós
megrázta a szakállát.”
Luca napja (december 13.): Lucia szintén a katolikus egyház szentjei közé tartozik, aki a legenda szerint, szüzességet
fogadott, életét Krisztusnak szentelte. Kevés olyan jeles napunk van, amelyhez annyi hiedelem és szokás kapcso-lódik, mint a
Luca naphoz. Én most csak néhányat említek közülük. A néphit kétféle Lucát ismer: a jóságosat és a boszorkányosat. A
néphagyományban az utóbbi terjedt el. Luca-asszonyról már az 1875-ös évből is van feljegyzés: “Minthogy Sz. Lucza a
jámbor asszonyokat és leányzókat életében olykor meglepte, jóra serkentette...” E naphoz köt-hető termékenység
varázslás, házasság-, halál-, időjóslás, vagy bizonyos női munkák tiltása és a lucaszék készítése.
Luca napján az első látogató meghatározó volt, hiszen ha az férfi volt, úgy azt mondták, hogy az állatszaporulat bika lesz, ha
női, akkor üsző. E naphoz kötődött a tyúkok termékenység-varázslása, s ezzel függött össze a fonás, varrás tilalma, mert
úgy gondolták, ezzel bevarrják a tyúk tojókáját. Ezzel szemben mondókákkal, mágikus varázslásokkal próbálták növelni a
tojáshozamot.:
Pipi, pipi pipikém,
Gyertek elő picikém !
Fijas tingirimet adom,
Tik meg nekem tojást attok...
mondogatták Berettyóújfalun a tyúkoknak Luca reggelén és közben legalább hétféle magot szórtak eléjük eleségként.
Mindehhez, mint hasznos cselekedet társult a lopás, vagyis minden gazdasszony szomszédjától elcsent egy marék szalmát és
egy tojást, amelyet beletett a tojófészekbe, miközben ezt mondta:
“A mi tyúkunk tojogájjon,
a szomszédé kotkodájjon !”
Dél-Dunántúlon különösen népszerű volt a Luca napi kotyolás. (Bizonyos helyeken lucázás ill. palázolás néven emlegetik.)
Ilyenkor a 8-12 éves fiúgyerekek házról házra járva énekelték és mondták a termékenységvarázsló mágikus szövegeket. A
szalmacsutakot a ház ajtajában letették és ráültek, vagy rátérdeltek, úgy, hogy közben a feneküket hozzáütögették. Egy darab
fát is tartottak a kezükben, amelyet úgy kellett észrevétlenül ellopniuk. Így kérdezték meg az ajtóban: “Szabad-e lucázni?” Ha
a házigazda beengedte őket a szo-bába, akkor letérdeltek a szalmára és hosszú verset mondtak. Utána egy félmarék szalmát
szétszórtak a szobában, egy részét később a tyúkok alá tette a gazdasszony. A háziasszony a termékenységvarázslásért pénzt
vagy gyümölcsöt adott nekik, amelyet ha kevésnek találtak, akkor átkot szórtak a házra ilyenképpen: “Egy csibéjük legyen,
az is vak legyen !”
A Luca napot a magyar nyelvterületen gonoszjáró napnak tartották, ezért különböző trükkökkel védekeztek a boszor-kányok
ellen. A boszorkányok fölismerésére készítették a luca-széket. Ezen a napon kellett elkezdeni, s karácsonyig kellett befejezni
annak készítését, amelynek alakját, formáját szigorú előírás szabályozta. Pereszlényben például kilencféle fából készült. Azt
tartották, hogy a karácsonyi misén a székre állva föl lehet fedezni ki közöttük a boszorkány. Menaságról, egy székely
községből való K. Róza néni, akiről úgy hírlik megmutatta a falunak ki a boszorkány:
Kíváncsisága vezette arra az elhatározásra, hogy férjével Lucaszéket készíttetett. Karácsony napján
kendője alá dugta, s elindult vele az éjféli misére. Sokan voltak a templomban, így csak középen talált
helyet. Imádkozott szent alázattal, majd óvatosan lehelyezte a széket és ráállt. A remekmű azonban
abban a pillanatban reccsent egyet és levetette magáról Róza nénit, aki nekiesett az előtte állóknak, s
többet közülük fellökött. Támadt nagy riadalom, és valaki elkiáltotta magát, hogy “ott a boszorkány”!
Az asszony hirtelen fölkapta a széket, menekült ki a templomból, és idős kora ellenére úgy futott, hogy
a lába alig érte a földet. A falu népe pedig sza-ladt utána kiabálva. Volt aki látta a szarvát, ahogy a
kendője alatt púposodott, mások pedig esküdtek rá, hogy a farka lógott ki a szoknyája alól. Szegény
asszony lélekszakadva rontott be a házba, és reteszelte be az ajtót, de a tömeg már ott kiabált és
dörömbölt az ablaka alatt. A kemence mellett szundikáló férje feléb-redve a nagy lármára, és látva
kifulladt feleségét, csak annyit mondott csendesen: “Haj Róza lelkem, én ezt mán régen tudtam, hogy
te vagy a boszorkány”.
A Drávaszögben úgy tartották, hogy a szintén karácsonyig elkészített lucaingben is föl lehetett fedezni, kiben rejlik a
boszorkány.
E napon jártak a Luca-napi alakoskodók. Maga a szokás, hogy a fiúk vagy a lányok titokzatos leplekbe bújva
természetfeletti lények képében ijesztgették a falu népét, más jeles napokon is szokás volt. Luca napon fehér lepelbe bújtak, s
azért jelentek meg, hogy ellenőrizzék, vajon betartják-e a munkatilalmat.
“Eccer egy asszony átment a szomszédba, hát látja, hogy a szomszédasszony mos. Mongya neki:
- Há maga mos ? Máma Luca van!
- Ó mire a Luca-puca eljön, addig haccó kimosok.
Ahogy azt kimondta - éppen kezibe vót a sulyok- kővé vát.”
(1969 -Soltvadkert)
A Luca napi alakoskodók különösen büszkék voltak arra, ha személyük nem tudódott ki. Ezért némán játszottak.
Miku-lásokhoz hasonlóan a Lucák is kétarcúak: hol faggatódznak, büntetnek, hol ajándékot osztogatnak.
Még nem láttam, bár szívesen megnézném, hogy hogyan zajlik a legények Luca-napi mókája. Leszedték és elcserélték a
lányos házak kapuit, szalmával torlaszolták el a bejáratot, vagy éppen szétszedték a szekeret, majd összerakták a háztetőn.
Karácsony (december 24.) estéje számos hiedelmet vonz maga köré. Ezek többnyire még a kereszténység előtti időkre
nyúlnak vissza, vagyis a téli napfordulóval kapcsolatos mágikus eljárások, de mára már keveredtek az ünnep keresz-tény
elemeivel.
Ezen a napon tilos volt erdőn, mezőn tevékenykedni, mindenki csak a ház körül dolgozott. Tilos volt kölcsönadni és
kölcsönkérni, mert az elvitte a gazda hasznát. Ugyanígy nem volt tanácsos varrni, foltozni, nehogy hályog legyen a
gazdasz-szony szemén. A jó szaporulatot segítette, ha lencsét főztek a jószágnak, vagy ha megveregették őket. Ha az állatok
ezen a napon bal oldalukon feküdtek, hosszú, hideg télre lehetett számítani.
Ha karácsony “böjtjén” kukorékol a kakas, számítani lehetett arra, hogy valaki meghal a házból. “Szerencsés” volt, aki éppen
karácsonykor halt meg, mert akkor bűnbocsánatot nyert.
Az esti vacsoránál mindennek meg volt a maga előírása és jelentése. Például jelentősége volt a szépen hímzett karácsonyi
abrosznak is, amelyet kizárólag erre az alkalomra használtak. Az ünnep fontos kelléke volt az asztalon a kenyér, s valahol a
kalács. Jelentősége volt annak is, hogy az asztalra kerülő kenyér egész legyen, hogy a teljes esztendőre bőven legyen. Az
asztal alá szénát, szalmát tettek, hogy a gazda majd azt tegye az állatok alá, ezáltal biztosítva egészségüket a következő
esztendőre.
Az almának karácsonykor sokféle mágikus szerepet tulajdonítottak. A palócoknál például egy almát annyi felé vágtak,
ahányan voltak a családban, s mindenki kapott belőle, hogy összetartson a család vagy ha valaki eltévedne hazataláljon. A
karácsonyi dióevés széles e hazában elterjedt szokás volt. Az egészséges dió egészséget, a rossz betegséget jelentett. Szokás
volt a diódobálás. Jelentősége, jelentése tájanként különbözött. Nyitragerencséren ezt mondták:
“Édes angyalkáim megajándékoztatok erővel, egészséggel, én megajándékozlak egy-egy dióval.”
Népszerű karácsonyi szokás volt magyar nyelvterületen a kántálás és a betlehemezés. Amikor 24-én az ifjak kántálni
mentek, az annyit jelentett, hogy körbejárták a falut, köszöntőket mondva, s énekelve. Mind-ezért általában jutalmat kértek és
kaptak. Ilyen számunkra is jól ismert kántáló ének a Csordapásztorok vagy a Betlehem, betlehem a te határidba kezdetű.
Barcaság falvaiban szokás volt, hogy négy-öt kisfiúból álló csoport felkeresse a rokonokat, szomszédokat, a szülők
jóbarátait, s az ajtó előtt köszöntőt énekeljen. Az alábbi éneket a gyűjtők már cigányoktól hallották, akik azonban ezt
ré-gebben a csángóktól tanulhatták:
Felkelék, felkelék szép piros hajnalba,
Nyilván látom, nyilván menyország kapuja.
Azon emelkedik egy kerek dombocska,
Azon nevelkedik egy édes almafa.
Édes az almája, cukros a levele,
Hogyne sírnék, rínék, hogy kapjak belőle.
Az ének elhangzása után általában valamilyen tréfás, ajándékkérő köszöntőt mondtak:
A nagy óriásnál
Kilenc évet laktam,
A Vörös tengerbe
Nagy halakat láttam.
Láttam, az erdőből
Kifutott egy róka,
Olyan vót a farka,
Mint egy májoshurka.
A vers után a gazda a gyermekeket házba hívta, vagy a küszöbön osztotta szét az előkészített diót, almát, kalácsot.
Én kicsike vagyok,
A fogaim nagyok,
Megtöröm a diót,
Csak sokat aggyatok !
A betlehemezés nagyobb előkészületet igénylő dramatikus játék. Több tájanként változó elemből áll, amelyek külön-külön is
megállják a helyüket. Ilyen a bábtáncoltató betlehemezés, a szálláskeresés, vagy a Heródes-játék.
... Jóreggelt bölcs kovács!
Mért nem attál szállást ?
Mért nem attál Szűzanyánknak
Éjszakára szállást ?
Ha én tuttam volna
Hogy te vagy Mária,
Aranyból is, ezüstből is
Szállást attam volna.
Én pediglen hideg földre
Lefeküttem volna. ...
Az ostyahordás többnyire karácsony böjtjén vagy néhány nappal előtte történt. A kántortanító az iskolás gyerekekkel minden
családnak megfelelő számú ostyát küldött. Ennek fejébe a családok a tanító számára lisztet, babot, tojást, kolbászt, hurkát stb.
adtak. Az ostya a karácsonyi vacsora fontos részét képezte, amelyet sok helyen mézzel, borssal, fokhagy-mával együtt ettek,
sőt az állatoknak is adták egészségvarázsló céllal.
Mikor az Úr Jézus világra született,
Először is mihozzánk hasonló gyerek lett,
Mint mennyei mester tanított sok jóra,
Most az ostyaszínbe testét nekünk aggya.
Hozzták a pásztorok sajtot, báránykákot,
Mi is azonképpen horgyuk az ostyákot
Szálljon erre a házra
Isten áldása.
Az éjféli misére általában együtt ment a család. Ekkor kellett magukkal vigyék Luca óta készített széket, vagy inget.
Ugyancsak e napon kellett megnézni, vajon kivirágzott-e a Borbála-ág. A karácsony éjféli időjárásból jósoltak a követ-kező
évi termésre. Jászdózsán például úgy tartották, ha csillagos az ég az éjféli misekor, akkor sok kukorica lesz. Legkedvesebb
azaz elképzelés, hogy az éjféli mise alatt megszólalnak az állatok és kibeszélik a gazdájukat
A karácsonyfa állítás szokása mai formájában újabb keletű. Német protestáns szokásnak tartják, amely hazánkba a
Monarchia idején került be, s az 1920-as, 30-as években terjedt el. Osztrák néprajzkutatók szerint elterjedésében nagy
szerepe lehetett az első világháborúnak, amikor a katonáknak közös karácsonyfát állítottak. Nem véletlen, hogy a már
meglévő hagyományokba ez az új elem olyan hamar be tudott illeszkedni. A magyar nép körében létezett hasonló szokás. Az
úgynevezett termőág a téli napforduló ünnepére kiakasztott, termé-kenységet jelképező zöld ág volt, majd a kereszténység
elterjedése után új tartalommal telítődött, s a teremtésre emlékező paradicsomjáték életfáját jelképezte. A díszek ugyanígy
kettős eredetűek: a rajta csüngő dió és alma a termékenység, a lánc pedig egyes föltevések szerint a paradicsomi életfán
tekergő kígyó jelképe.
Az ajándékozás szokása még későbbi keletű. Az tulajdon-képpen nem más, mint a szeretet adásának szimbolikus jel-képe.
Ajándék személynevünk is azt fejezi ki, hogy a született gyermek Isten ajándéka, szeretetének megnyilvánulása.
December 25-e a család ünnepe. Ez is, mint minden nagy ünnep munkatilalommal járt. Leszpéden így mondták: “Ha ettünk,
akkor a tányérokat sem mostuk el, akkor azt félreraktuk és másnap mostuk el.” Pereszlényben a hamut, a szemetet nem
vitték ki, mert úgy vélték, ezzel kivinnék a szerencsét a házból. Jászdózsán karácsony napján nem fésülködtek.
István napja (december 26.): Szent Istvánt a keresz-tények első vértanújaként tartják számon. E naphoz kötődik a regölés
szokása, amelyet a kutatók a legarchaikusabb szokásnak, a téli napfordulóra utaló varázsszövegnek tartanak. A déldunántúli
regölők sorra járták a házakat köcsögdudával, csörgősbottal, s énekeltek. A regösénekek hosszúak voltak, amelyeket
azonban részekre bonthatunk. Tartalmaz egy Beköszöntőt: pl:
Kejj föl gazda, kejj föl, szállott Isten házodra
Sokával, seregével, vetett asztalával,
szárnyas angyalával, teli poharával.... (Boldogfa)
Aztán következtek a jókívánságok, a legények, leányok összeéneklése,
... itten tudunk egy legényt, kinek Jancsi,
amott tudunk egy leányt kinek neve Tercsi ...,
majd az adománykérés.
Állandó rész a dalban, amely az egyes részeket is elválasztja:
“Haj regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.”
Aprószentek napja (december 28.): Heródes tömeges gyermekgyilkolásának az emléknapja. Mivel akkor a kisfiúk estek a
szenvedés áldozatául, most a lányokon volt a sor. Aprószentek hajnalán a legények alig várták, hogy korbácsolni mehessenek.
A korbácsot 8 szál fűzfavesszőből fonták és ezzel verték meg azt, akinek jót kívántak. Azt tartották, hogy akit aprószentek
napján nem korbácsolnak meg, a jövő évben beteges lesz, s ha legény nem fog megházasodni, ha leány nem fog férjhez menni.
Lányos házakhoz a legények gyakran olyan korán mentek, hogy a leányt még ágyban találják, s nem egyszer úgy megverték,
hogy orvosi beavatkozásra volt szükség. A szokás elfajulása magyarázza annak elhalását, de “fino-mított változatban” a
legénynép még ma is szívesen kiveri az asszonynépet ágyából. Voltak ugyan leleményesek, akik elbújtak a megpróbáltatás
elől, de mindhiába, mert őket később titkon kilesték, s úgy adták meg a nekik járó verést.
A kisgyermekektől megkérdezték, hogy hányan vannak az aprószentek, s addig paskolták őket, míg meg nem adták a helyes
választ. Ha semmiképp nem tudták végül megmondták, hogy 144 000-n.
Maga a vesszőzés pogány eredetű termékenység- és egészségvarázsló szokás volt, amelyet az egyház is átvett. A
gyermekeket e napon mustármagért küldték a szomszédba.
Mustármagot jöttem kérni,
Tessék engem jól elverni.
(Tiszahát)
Szigetközben ezen a napon volt a legényavatás. Jelentős esemény ez az ifjúk életében, mivel a még be nem avatottak nem
mehettek ki nyolc után, s nem mehettek kocsmába sem. Az erőpróba alkalmával meg kellett mutatniuk, hogy helyt tud-e állni,
hogyan tud dolgozni.
Remélem kedves perceket okoz e néhány sor végig-olvasása. Mialatt nagyanyáinkat, nagyapáinkat, esetleg vidéki
rokonainkat képzeljük az események közepébe, ne feledjük el, hogy a népi hagyományok nem ősleletek, nem egy tőlünk távol
álló, zárt világ; hanem ez a kultúra egy olyan szervesen fejlődő valóság, amelynek mi is részesei vagyunk.
Borókay Réka
© MEVISZ és Magyarországi Evangélikus Egyház, 1997
Tartalom
|
