Hang, 1997. május - A természetvédelem alapelvei

A tudatos természetvédelem története nem régi: első intézményének világszerte az USA-ban, 1872-ben alapított Yellowstone Nemzeti Parkot tekintik, míg hazánkban az 1879-ben megalkotott erdőtörvény tartalmazott először természetvédelmi előírásokat. Az eszme, fiatalsága ellenére számos átgondolandó kérdést állít elénk, melyeket egyre kevésbé kerülhetünk meg, hiszen környezetünk pusztulása egyre nyilvánvalóbb. Ma már nem csak természettudósok figyelmeztetnek minket, hogy megint eltűnt egy ritka növényfaj – szinte mindenkinek van személyes tapasztalata a lakóhelye közelében levő, egykor szép helyek átalakulásáról. A zöld eszmék apostolai a keresztyénség erkölcsi elvárásaihoz nagyon hasonló ökológiai elvárásokat támasztanak velünk szemben: meg kell vizsgálnunk személyes felelősségünket, és gyökeresen meg kell változtatnunk életmódunkat.

Ahhoz, hogy aktívan tudjunk tenni valamit a természetért, vagy csak egyszerűen megértsük a korlátozásokat, először azt kell megfogalmaznunk, mi a célja a természetvédelemnek. Az még könnyen érthető, hogy szükség van minél több zöldfelületre, erdőre. De miért kell annak őshonos fafajokból állnia, mi a baj az Amerikából behozott akáccal? Meg lehet érteni, hogy védendő a Mecsekben túrázók gyönyörűségére hatalmas piros virággal nyíló bánáti bazsarózsa. De miért baj, ha néhány kilométerrel arrébb bányászat áldozatául esik egy barna virágú, jelentéktelen növény, melynek ráadásul a neve is méreggyilok? A tankönyvek többféle célt, "alapelvet" is megfogalmaznak.

1. Élő múzeum-elv. A természeti értékek eszerint úgy tekintendők, mint más múzeumi tárgyak, megőrzésük azért szükséges, hogy bemutathatók, tanulmányozhatók legyenek. A kezdeti természetvédelmi intézkedéseket ennek az elvnek a jegyében hozták. Ezt tükrözi, hogy az 1935-ben elfogadott első magyar természetvédelmi törvény körüli legnagyobb parlamenti vitát az váltotta ki, korlátozható-e az akkoriban kibontakozó túramozgalom. A szervezett turisták nevében felszólaló képviselő hangsúlyozta: ha nem szabályozzuk azt, "hogy hogyan lehet a megvédett természeti kincsekhez hozzáférni ... és nem biztosítjuk azt, hogy ezek a természeti kincsek a maguk hatását gyakorolják, akkor félmunkát végeztünk."

2. Génbank-elv. Minden élőlény génjei évmilliók alatt felhalmozott információtömeget tartalmaznak. Ha egy faj kihal, ezek az információk örökre elvesznek. A Földön ma élő fajok számát 5-10 millió közöttire becsülik, ebből eddig az emberiség mintegy másfél milliót ismert meg, és csupán néhány ezret vett valamiképpen használatba. Az élő természet még számos olyan tulajdonsággal rendelkezhet, melyet ma még nem ismerünk, vagy nem tudunk kihasználni. Gondoljunk csak a Penicillum notatum nevű penészre, mely századunk első harmadában még káros fajként volt ismert, míg később a belőle előállított antibiotikum forradalmi változást hozott a fertőző betegségek gyógyításában. A természetvédelem feladata tehát a még feltáratlan tulajdonságok (pl. gyógyszeralapanyagok) megőrzése.

3. Indikátor-elv. A környezet minőségének legpontosabb jelzői (indikátorai) az élőlények. Példaként hozhatók fel a fák törzsén, köveken világos bevonatot képező zuzmók. Mivel az egyes zuzmófajok különböző mértékben érzékenyek a levegő szennyezettségére, jelenlétük vagy hiányuk műszer nélkül is pontos információt ad. A természetvédelem feladata tehát ezek szerint az érzékeny "élő műszerek" megőrzése.

4. A természetbe való beavatkozás következményeinek kiszámíthatatlansága. Egy ökoszisztéma élő és élettelen összetevői kifürkészhetetlenül bonyolult kapcsolatrendszereket alakítanak ki egymással. A legártatlanabbnak tűnő emberi beavatkozás is visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el. A Vértes-hegységbe a hetvenes években vadászati céllal betelepítettek egy Korzika szigetén honos, egzotikus hegyikecskét, a muflont. Természetes ellenség híján mára katasztrofális mértékben elszaporodott, hatalmas bégető nyájai mindent lelegelnek, patáik a sziklás hegyoldalak erózióját okozzák, így korábban erdővel borított területek váltak kopárrá.

Mindezek után el kell árulnom, nem hiszem, hogy ezek a gondolatok megfordulnak annak a fejében, aki tavasszal és ősszel vödörben viszi át a kecskebékákat a vonulóútjukat átszelő sztráda egyik oldaláról a másikra. A természetvédelmi célokért aktívan dolgozóknak az ismertetett alapelvek úgy hangoznak, mintha a kívülállók számára fontos lenne magyarázatot adni, mi az ember számára a természetvédelem haszna. A békamentő vagy egy árvalányhajas sztyepprétért aggódó "sötétzöldek" (akik közé magamat is sorolom) számára legfontosabb alapelvnek a "csak-úgy-önmagáért-elv" nevet adhatnánk. Munkájuknak inkább ilyen gondolatok adhatnak értelmet:

- Minden más élőlénynek is joga van a Földön élni, akkor is, ha nem láthatom, akkor is, ha nincs belőle hasznom. Másképpen fogalmazva: felelősek vagyunk minden élőlényért, melyet Isten ránk bízott.

- Idegenkedem a gondolattól, hogy a Föld minden négyzetméterén kimutatható az emberi beavatkozás hatása. (Kiábrándító például belegondolni, hogy Magyarországon nincsen olyan "ős-erdő", amit valamikor ne vágtak volna ki, sőt csak találgatni tudunk, milyen is lenne az.) Másképpen fogalmazva: hagyjuk néha a világot úgy működni, ahogyan Isten berendezte.