Hang, 1997. február - Umberto Eco: A rózsa neve

Gondolom, már jó ideje. Talán a félévi hajtás vagy a téli vizsgaidőszak után fekszel ágyadon olvasási undorral és csak a plafont nézed, vagy a szürke eget kémleled. Vágynál esetleg egy izgalmas könyvre, de a rongyosra olvasott Sirály-sorozat példányai között már semmi újat nem találtál. Nos, legfőbb ideje, hogy elővegyed Umberto Eco könyvét, A rózsa nevét. Időpont: XIV. század első fele, helyszín: valahol Észak-Itáliában egy bencés apátságban.

Melki Adso bencés novícius és mestere Baskerville-i Vilmos Ferenc-rendi szerzetes különleges küldetéssel érkeznek a fellegekbe burkolózó hegy tetején álló apátságba, melyben az elkövetkezendő napokban érthetetlen, furcsa történések veszik kezdetüket. Vilmos feladata az egymással szemben álló pápai és ferences küldöttségek találkozójának megszervezése. Az eseményeket megzavarja Otrantoi Adelmus, a fiatal kora ellenére máris nagy miniatúrafestőként számontartott szerzetes érthetetlen halála. Az első halálesetet továbbiak követik, előbb Salvemeci Venantius, majd Berengár esnek áldozatul a rejtélyes tettesnek. Sikerül-e Vilmosnak, az elmés ferencesnek felfednie a rejtélyt és megállítania a rettenetes gyilkost?

A rózsa neve bepillantást nyújt a késő-középkor fantasztikus világába, a kor megdöbbentő gondolkodásába, és az átláthatatlanul szövevényes társadalmi-politikai helyzetbe.

Ízelítőül Adso leírása az apátság templomának kapujáról: Ahogy a szemem végre hozzászokott a félhomályhoz, az írott kő néma beszéde - mely első ránézésre és bárki képzeletének hozzáférhető - villámcsapásként sistergett a szemembe, és olyan látomást zúdított rám, hogy még ma is akadozik a nyelvem, ha szólni akarok róla. Mennybe helyezett királyiszéket láttam, és valaki ült a királyiszékben. Annak, aki ült, orcája szigorú volt és szenvtelen, tágra nyílt két szeme lesújtó pillantást lövellt a földi emberekre, kiknek napjai meg vannak számlálva, fenséges haja és szakálla mint valamely folyó habjai úgy folytak szét az arcán és a mellén, csupa egyforma és szimmetrikusan kétfelé váló patakban.(…)

Négy aggastyánalakot láttam tehát, s a kellékeikből ráismertem Péterre és Pálra, Jeremiásra és Ézsaiásra: ők is mintha valamely tánclépésbe facsarodnának, hosszú, csontos szétterpesztett ujjú kezük szárnyként emelkedik fölfelé, és szárnyként lobog a szakálluk és a hajuk is valami prófétai szélben, meg a hosszú-hosszú lábuk mozgatta hosszú-hosszú köntösük sok redője, ahogy hullámokba és csigavonalakba korbácsolódik, s a négy aggastyán farkasszemet nézett az oroszlánokkal, de ugyanazon matériából faragtatott, mint ők. (...)

És hogy lenyűgözött pillantásom továbbsiklott szent tagok és pokoli izmok eme talányos polifóniájáról, a kapu mellett és a mélyülő boltívek alatt a gyámfalon újabb jelenések tárultak szemem elé, hátborzongató látnivalók, melyek csakis parabolisztikus és allegorikus erejük, avagy az általuk közvetített erkölcsi tanítás folytán kerülhettek ide: parázna asszonyállatot láttam, meztelen volt és foszlott húsú, láttam egy fösvényt, ahogy hullamerevvé zsibbadtan fekszik baldachinos nyoszolyáján, tehetetlen prédájaként immár egy falkányi démonnak, s hörgő szájából az egyik démon a lelkét cibálja ki épp. A sátán bestiáriumának valamennyi fenevadja ott gyülekezett konzisztóriumra, díszes társaság, és ott őrködött és önnön kudarcával dicsőségét zengte annak a királyiszéknek: faunok, kétnemű lények, hatujjú szörnyek, szirének, kentaurok, gorgók, hárpiák, lidércek, dracontopodusok, minotauruszok, hiúzok, párducok, kimérák, orrlikaikból tüzet lövellő kutyafejűek, agyaras behemótok, sokfarkú gyíkok, szőrös kígyók, szalamandrák, viperák, rákok, siklók, fogas hátú kétfejűek, hiénák, vidrák, varjak, krokodilusok… és így tovább.

Új életre kelnek a XIV. század teológiai vitái - a pápai udvar és a ferencesek közötti szegénységvita, megismered valamennyi eretnek-mozgalom, a valdensek, katarok, lyoni szegények, bogumilok, beghardok, lombardok, joachimiták, patarénusok történetét és jellemzőit.

Vájtfülűek számára a kortörténetet meghaladó, modern filozófiákra és eszmékre való utalások vannak elrejtve a szövegben. Annyira tele vagyunk már igazságokkal, hogy ha egy szép napon valaki azzal állna elő, hogy ő még az álmainkból is kihámoz valamiféle igazságot, azt hiszem csakugyan elmondhatnánk, hogy közel az Antikrisztus ideje. Vagy: Az elménk képzelgése szerint való rend olyasvalami, mint egy háló, mint egy létra, amit azért eszkábálunk, hogy valamit elérjünk. De utána el kell dobni azt a létrát, mert kiderül, hogy ha hasznunkra volt is, értelem híján való.

A regény végére érve biztosan fogod tudni, hogy ez jó regény, de felmerülhet benned, hogy vajon tényleg detektívregény-e.