„Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.” A Biblia a teremtésrôl szóló szavakkal kezdôdik. Úgy tûnhet ebbôl, Isten ismeretének kiindulópontja - minthogy magunkat és a világot Isten alkotásának tekintjük - az volna, hogy kikutassuk, milyen is volt a világ „kezdetben”, hogyan mûködött, s hogyan is szerkesztette meg Isten a világmindenséget. Izráel hitének történetében azonban a világot teremtô Isten képe csak viszonylag késôn jelenik meg. (A Biblia elsô könyvét valószínûleg Kr. e. 6. században írták.) A bibliai hit alapja mindig a kiválasztás, amellyel Isten embereket hív el, és hoz kapcsolatba magával. Ezt látjuk Ábrahám esetében, Izráel megmenekülésekor a Vörös-tengeren át, a Sínai-hegyi szövetségben és az ígéret földjére való bevonuláskor. A középpontban mindig Isten és az ô népe áll, nem pedig Isten és a világ. Miért kell ezt annyira hangsúlyozni? Mert nem szabad a Biblia kijelentését a világ teremtésérôl világmagyarázatnak tekintenünk. Korábban már láttuk, hogy a hit Istennel való személyes kapcsolatunkat jelenti. Isten nem mint a dolgok létezésének „legvégsô oka” fontos. Nem azért beszélünk a világot teremtô Istenrôl, mert a világ kezdetérôl - ha egyáltalán volt ilyen - szóló tudományos ismereteinkben csak eddig jutottunk. Nem akarunk a természettudománnyal vitába szállni, ha annak a kozmosz születésérôl más elképzelései vannak, mint a Bibliának.
Megkíséreljük ezt a kérdést jobban megvilágítani. A Biblia nem a világ keletkezésének mikéntjérôl akar meggyôzni minket. Ez abból is látható, hogy egyszerre két teremtéstörténetet is elbeszél, amelyek „mind nyelvezetükben, mind szellemükben és képzeletvilágukban egymástól jelentôs mértékben különböznek” (G. von Rad). Hogyan lehetséges ez?
1Móz 1,1-2,4a szerint az alapállapot „a mélység”, amelybe Isten egy óriási szilárd boltozatot épít, s minthogy az alatta lévô vizek lefolynak, légtér keletkezik, amelyben élni lehet, száraz terület, amely el van választva a víztôl: ez a föld, amelyen azután élet születik: növények, állatok s végül az ember.
Egészen mást mond a teremtésrôl szóló régebbi szöveg (1Móz 2,4b-25), amely tulajdonképpen a bûnbeesés történetének bevezetése (1Móz 3). Az alapállapot itt a víz nélküli föld. Csak az esô teremti meg az élet feltételeit. Az elsô élôlény, akit Isten a Földre bocsátott esô után megteremt, ezúttal Ádám, vagyis az ember. Csak ekkor ültet Isten növényeket a kertbe, amelyet az embernek kell mûvelnie és ôriznie. Az állatok megteremtésének Ádám magányossága az oka, bár a megoldás nem kielégítô. Ádám csak az asszony megteremtésével talál hozzáillô társra.
Ha úgy tekintenénk a Bibliát, mint egy természettudományos tankönyvet, amely a világmindenség keletkezésérôl szól, akkor bajban lennénk, hiszen a két „hipotézis’’ egymásnak ellentmond. Látjuk, hogy a Biblia itt teljesen szuverén módon jár el.
Maga is sokféleképpen beszél a teremtésrôl (gondoljunk igehelyekre Ézs 40-45-bôl vagy Jób 39 és 41-bôl, illetve Zsolt 8; 104 és 139-re). Természetesen az egyes bibliai szerzôk mindig saját elképzeléseiket mondják el a világ teremtésérôl, de sohasem ez a tulajdonképpeni mondanivalójuk. Valódi témájuk mindig Isten, akinek a világ a létét köszönheti: Isten magasztalása a teremtett világ csodái láttán (Zsolt 8; 104 stb.). Azt gondolom, Isten ámulattal teljes, csodálatból fakadó dicséretére modern természettudományos ismere- teink indíthatnak csak igazán.
„Kezdetben” - olvassuk a Biblia elsô mondatában. Ez nemcsak egyszerûen idôbeli kezdetet jelent, a nullpontot, az „ôsrobbanás” pillanatát, amelyrôl manapság a fizikusok beszélnek. Noha az idô, akárcsak a tér, a mai elképzelés szerint (és Augustinus szerint is) a világmindenség egészével együtt teremtetett. Eszerint értelmetlen volna azt mondani, hogy a világ teremtése elôtt volt egy üresjáratszerû (végtelen) idô, illetve hogy a Teremtô a világmindenséget egy már meglévô üres térbe alkotta bele. A „reggel és az este” a világgal együtt született, és az idôt a csillagok járása méri (1Móz 1,5.14-18).
A tér az anyaggal jött létre, az anyag feszíti ki, akár egy esernyôt. Mindez elképzelhetetlen számunkra, mind a hit, mind a fizikai gondolkodás számára. Az emberi gondolkodás képtelen kilépni a tér-idô sémából. Szükségtelenül megnehezítjük saját dolgunkat, amikor a kezdet kifejezést használjuk. Inkább eredetrôl kellene beszélnünk (azzal együtt, hogy a bibliai kifejezést tiszteletben tartjuk). Ezzel kiiktatnánk az idôiséget. Hiszen Isten nemcsak egykor, az ôsidôkben volt Teremtô, hanem ma is minden pillanatban az. A teremtés szakadatlanul folyik, minden új nappal, minden szívveréssel, az elemi részecskék minden rezdülésével.
„Hiszem, hogy Isten teremtett engem” - mondja Luther hasonlóan a zsoltáríróhoz, aki tudja, hogy Isten szemei már a születése elôtti idôben figyelemmel kísérték (Zsolt 139, 13-16). Ezért nem járhatunk el az emberi magzattal egy beteg szervhez hasonlóan (pl. vakbél), amelyet, ha kellemetlenkedik, egyszerûen eltávolítunk. A gyermek Isten alkotása és ajándéka, már akkor, amikor még egészen el van rejtve a szemünk elôl. Az emberiség méltósága nagy mértékben múlik azon, hogy egymásban Isten láthatatlan kezének munkáját látjuk-e: úgy tekintek-e a másik emberre, mint akit Isten akart, megalkotott, s mint aki éppen ezért Isten védelme alatt áll? (Külön kérdés, hogy lehet-e a terhességmegszakítás tilalma az állami törvényalkotás tárgya. Lehet-e egy döntést, amelyet hitben kell meghozni, hitetlen emberekre rákényszeríteni?) A 8. és 139. zsoltár megmutatják, miért is hiszünk a Teremtô Istenben.
Nem a világot akarjuk megmagyarázni azzal, hogy kigondolunk magunknak valakit, aki mindent létrehozott. Arról van szó, hogy hálás vagyok létezésemért, hálás vagyok önmagamért annak az Istennek, aki az én Istenem is akar lenni, aki szeretetével hozzám fordult, és akinek a számára én - az összes többi teremtményéhez hasonlóan - fontos vagyok. Ezért magasztalom ôt; az egész világ azért teremtetett, hogy Isten megdicsôüljön benne. Az egész természet ôt dicséri: a formák, a színek, a fény, az árnyék, a nagyméretû dolgok és a parányiak. S mivel az ember az, aki beszélni tud, az ô tisztsége a nyelv nélküli teremtett világ nevében Isten dicsôségét kifejezni.
A világ tehát nem csak úgy véletlenül van itt. A hit felismeri, hogy a világ létében Isten akarata fejezôdik ki. Isten nem akarja, hogy rajta kívül csak a tátongó semmi legyen. Aki Isten szívét ismeri, az tudja, hogy - s most ezt hadd fejezzük ki egészen gyermeki módon - a mennyei Atya vágyakozik arra, hogy szeressen. Ezért örvendezik minden alkotása felett (Zsolt 104,31). Meg is ünnepli a teremtés bevégzését (1Móz 2,1-3). „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó” (1Móz 1,31).
De beszélhetünk-e a teremtés bevégzésérôl? Hiszen az imént a ma is tartó, folyamatos teremtésrôl szóltunk (creatio continua). Valóban, a teremtés folyamatossága bizonyos értelemben „bele van építve” a világba. A Biblia elsô fejezete beszél arról, hogyan lesz egy teremtménybôl egy újabb: a föld növényeket növeszt (11), és földi állatokat hoz létre (24), a növények gyümölcsöket és magokat teremnek (11), az állatok meg az ember termékenységi megbízást, illetve áldást kap (22.28). Minden mögött, ami él és mozog, ott áll ez a parancs: „Legyen!” Ennek megfelelôen minden szép rend szerint megy végbe. Isten „elválasztja” a világosságot a sötétségtôl, a felsô vizeket az alsó vizektôl, a tengert a szárazföldtôl (4.6.7.10.18). Mindent „a maga fajtájának megfelelôen” teremt (11). A világ rendezett: ezt a rendet nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni és megzavarni. Csak azért létezhet természettudomány és technika, mert a világ rendezett. A világ matematikailag pontosan leírható rendje nem a szerencsés véletlen szülötte, egy út a káoszban rejlô számtalan lehetôség közül. A világ törvényszerûségeit azért fedezhetjük fel, mert valaki azokat lefektette. „Milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram! Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel” (Zsolt 104,24).
Az eddigiek alapján felmerülhet a kérdés, hogy nem beszélünk-e itt a világról túlzott egyszerûséggel és optimizmussal. A hitnek szembesülnie kell ezzel a fenntartással. Maga a Biblia sem kerüli meg ezt a problémát. Volt az Újszövetség korában és a következô évszázadokban egy vallási-filozófiai mozgalom, a gnoszticizmus, amely a teremtett világot kiábrándítónak látta, szenvedett förtelmes állapota miatt, s nem Jézus Krisztus Atyjának, hanem egy gonosz demiurgosz (világteremtô szellem) mûvének tartotta. A gnosztikusok úgy vélték, hogy a világ megvetésre méltó, s ha csak lehet, el kell hagyni.
A keresztény hit ennek mindig is határozottan ellene mondott. Aki a világot teremtette, s aki megváltotta, az egy és ugyanaz az Isten. Minden dolog Istentôl, az Atyától, és az Úr Jézus Krisztus által van (1Kor 8,6). Krisztusban teremtetett minden a mennyen és a földön (Kol 1,16).
A „testté lett Igérôl” (logosz) mondja János apostol: „Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött” (Jn 1,3.14). Kezdettôl fogva a szeretetben hozzánk közeledô Isten az, akinek magunkat és az egész világot köszönhetjük. Igaz, hogy a világ hátat fordított teremtôjének, és elutasította ôt (a bûnrôl és következményeirôl késôbb még beszélünk). De megszûnik-e Isten Teremtônek lenni attól, hogy mi nem ismerjük el ôt? Isten ragaszkodik világához és a benne lévô emberekhez. Ami pedig minket illet, nem függetleníthetjük magunkat Istentôl azzal, hogy nem veszünk róla tudomást. A lázadó ember is az ô jóságából és teremtôi gondoskodásából él. Különös, egyenesen bizarr helyzet ez: Istent nem tisztelve, a dicsôítésrôl és hálaadásról megfeledkezve, önzô és szembeszegülô emberekként az ô szakadatlan ajándékaiból és jótéteményeibôl élünk pillanatról pillanatra. „Mindez - mondja Luther - tisztán az ô atyai, isteni jóságából és irgalmából van, a mi érdemtelenségünk és méltatlanságunk ellenére.” Hihetünk-e tehát a teremtô Istenben anélkül, hogy ne kellene átéreznünk a magunk kicsinységét, sôt szégyenkeznünk is a szívünk mélyén? A teremtést dicsérô ének forrása a csodálat. Aki a teremtô Istenben hisz, az nem élheti mindennapjait méla közönnyel, hanem tudatos létre kell ébrednie Isten színe elôtt: „Mindezért én neki hálával és dicsérettel, szolgálattal és engedelmességgel tartozom” (Luther).
© Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, 1997.