Budavár 1996. December 15. 9.ó.
Lectio: János 10,30-42.
Textus: Jel 3,7-8 (10-13)
A filadelfiai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél van a Dávid kulcsa, és amit kinyit, senki nem z árja be, és amit bezár, senki nem nyitja ki: 8. Tudok cselekedeteidrõl. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erõd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet.
Keresztény Gyülekezet!
Krisztusban szeretett Testvéreim!
A Jelenések könyve - ez a furcsa, sokszor nehezen érthetõ irat - vigasztalásra készült. Azért írta János, hogy az egyre nehezedõ körülmények között, egyre nagyobb ellenszélben, kísértésekkel küzdõ keresztényeket bátorítsa, erõsítse.
A helyzet ma is hasonló. A világban kisebbségben élõ keresztények mintha egyre nagyobb ellenszéllel találkoznának. Vadonatúj, kõkemény kísértésekkel találják szembe magukat. Ráadásul olyanokkal, amik nem rosszként, hanem kimondottan pozitívként mutatkoznak, de a hatásuk ördögi. Ördögi, hiszen a céljuk az, hogy elszakítsanak az Istentõl, s így elszakadjunk az élettõl is.
Ne horgonyozzunk le most kortörténeti, s az egykori szituációt megvilágító adatoknál, s annál a csábító pontnál sem, hogy a filadelfiai gyülekezet neve mennyire jelképes értelmû (Filadelfia=testvérszeretet).
Igénk zárakról és nyitott ajtókról beszél. Örök ádventi téma az ajtó elõtt álló, életünk ajtaján kopogó, s oda belépni készülõ Krisztus. Ádvent elsõ vasárnapján hallhattuk Bach kantátájában azt a csodálatos tételt, ahol a recitativo-ban a megérkezõ Jézus kopogtat. S ezt a kopogtatást a hangszerek zseniális alkalmazása elénk varázsolta.
A nagyszerû, lendületes ádventi ének is erre bíztatott: jer tárjunk ajtót még ma mind, a legnagyobb király van itt.
Mai igénkben azonban nem ilyen értelemben szerepel a zárak, kulcsok és ajtók képe. Igénk egyszerûen arról beszél, hogy vannak ajtók, amik nyitottak számunkra, s vannak zárt ajtók elõttünk. S hiába szeretnénk mi diszponálni a kulcsok felett, azok nem a mi kezünkben vannak.
Ha elkezdjük a képet kibontani, bizonyára sokak számára ez a logika áll fenn: a világ tele van nyitott ajtókkal, lehetõségekkel. A keresztény ember számára azonban több ajtó elõtt “belépni, behajtani tilos” tábla található. Vagy zárva az ajtó, vagy ha nyitva van, számunkra olyan, mintha zárva lenne.
Igen, a huszadik századi, “nagykorúvá” vált ember számára hihetetlenül sok ajtó nyílt meg. Megnyílt a mozgások ajtaja. Szinte nincs korlát - közel került a világ túlsó széle, csupán órák kellenek, hogy eljussunk más kontinensekre. Sõt, az ember kilépett a földi korlátok közül, s ûrhajójával szeli a csillagközi világot. Megnyílt a szinte korlátlan mozgás ajtaja.
Megnyílt a kommunikáció ajtaja is. Bár az elsõ keresztények korában is kiválóan szervezett postaszolgálat volt a római birodalom területén, s így az emberek híreket küldhettek és kaphattak, századunkra olyan fejlett kommunikációs eszközök állnak rendelkezésünkre, hogy általuk gyökeresen megváltozott az élet: teljesen természetes, hogy felemeljük a kagylót, s a szomszédba, a szomszéd városba, vagy a szomszéd kontinensre “odaszólunk”. Az is teljesen megszokottá vált, hogy egyenes-adásban látjuk a televízióban a 10, az 100, a 10000 kilométerre zajló eseményeket. Láthatjuk a valóságot, s megalkothatjuk a látszatvalóságot, a virtuális világot néha segítve, néha becsapva magunkat. Megnyílt a kommunikáció ajtaja.
Megnyílt a szabadság ajtaja is. Az imént említettek, a technikai fejlõdés sok más területe, az emberi gondolkodás szellemi produktumai lehetõvé tették, hogy szabadon éljünk, s azt tegyük, amit akarunk, azt tegyük, ami jól esik.
Számtalan ajtó nyílt a XX. század embere számára.
De sok a zárt ajtó a keresztény ember számára, hiszen Isten törvénye korlátozza mozgásterünket, bizonyos dolgokat tilt, sok mindent a lelkiismeretünk útján nem engedélyez.
Nem tehetünk meg mindent, amit szeretnénk, amit kívánnánk, nem élhetünk sok olyan lehetõséggel, amit mások teljesen természetesnek tartanak életük formálásában, lelkiismereti szabadságukban, társadalmi, vagy gazdasági életben, a másik emberhez való viszonyulásban. A 10 parancsolat, a szeretet jézusi kettõs törvénye, a vallási tradíciók sokasága, a tõlünk, keresztényektõl elvárt, vagy ránk kényszerített szerep bezár bizonyos ajtókat, jelezve: ez már nem a keresztényeknek kijelölt hely.
A bennünk, s körülöttünk a világban mûködõ különféle erõk azonban azt súgják: változtass ezen. Miért ne élhetnél olyan szabadon, mint bárki más? Miért kell korlátok közé szorítani az életedet? Miért nem lehet minden ajtót megnyitni, bármelyik utat választani? Szerezd meg, vedd kezedbe a kulcsot, és szabad ember vagy. Van, akinek az alkohol felszabadító ereje, és van, akinek az élete kényelmetlensége elegendõ ahhoz, hogy benyisson a számára zárt ajtókon, s tegye azt, amirõl korábban úgy gondolta, neki nem szabad. Hogy ezután jön-e lelkiismeret furdalás, vagy negatív következmény, az már más kérdés.
Sok ajtó nyitott a világ számára és sok csukva van a keresztények számára. Így látják sokan, olykor-olykor mi is így éljük meg.
A helyzet, a valós helyzet azonban éppen az ellenkezõje. Urunk nyitott ajtót adott az ember elé, az élet nyitott ajtaját. Így is mondhatjuk: Jézus megnyitotta az élet ajtaját számunkra. A nagypénteki kárpithasadás, és a húsvétkor megnyíló bezárt sír errõl tanúskodik.
A világ számára a sok nyitott ajtó a halálba vezetõ ajtók sokasága lehet. A Jézus megnyitotta, és felkínálta ajtó az életbe visz.
Ezért számunkra nem az a kérdés, milyen ajtót kell becsukni önkorlátozással, józan belátással, s milyen ajtót kell felfeszegetni önhatalmúlag, saját boldogságunk, kényelmünk, sikereink, örömeink érdekében.
Ádventi igénk ádventi bizalomra hív az ádventi Úr iránt. Nála vannak az élet-halál kulcsai. Amit õ megnyit számunkra, azt érdemes komolyan venni, azt érdemes invitálásnak érteni. Amit õ bezár azt azért teszi, hogy ne menjen tönkre, ne pusztuljon, s ne vesszen a semmibe az életünk.
Ha õ a világot fenntartó, s az életünknek is értelmet, tartalmat, célt adó Úr, akkor bízzuk rá magunkat, akkor fogadjuk el, hogy amit tesz javunkra teszi, értünk teszi.
Így keressük ádventben a számunkra megnyitott, életre nyitott kapukat. S így vegyük komolyan a zárt kapukat. Nem azért, hogy megint le kelljen mondani valamirõl, hanem azért, hogy meg lehessen menekülni az élettel csábító, de halált, örök halált kínáló utaktól.
Az ádventi lelki-házi feladat most ez: ki-ki az életében keresse meg ezeket a nem véletlen nyitott és nem véletlen zárt ajtókat. Azért, hogy ne csak ádventünk, hanem karácsonyunk is legyen, ne csak várakozzunk (hiába egy életen keresztül), hanem meg is érkezzünk az életbe. A teljes, boldog, egész-séges, vég nélküli életbe.
Ámen